annyit még hadd mondjak el, hogy imádtam az érzést, amikor kiderült, hogy az a lány azért nézett ránk úgy, mint két rothadó hullára az alsó rakparton június 28-án délután 2 órakor, mert ő tudta azt, amit akkor én nem, hogy amit most ő lát, az valakinek szívbemarkoló fájdalmat fog okozni. ez a valaki pedig nem más, mint akit én végtelenül gyűlölök.

nem mellesleg beteges dolog, hogy minél jobban telik az idő és nyer bizonyosságot a tény, hogy nincs mitől tartanom, annál jobban dédelgetem az utálatomat eme bizonyos véglény iránt, és kaján vigyorral az arcomon várom a pillanatot, amikor mosolyogva közölhetem vele a jó hírt, és nyújthatom át a meghívót, hogy az első sorból láthassa a diadalomat, háh!