szeretnék, de nem tudok róla beszélni.

morzsát és magvakat hintek a szavak elé, mintha madarakat etetnék a téren, de így sem gyűlnek körém, takaros kis mondatokba verődve, hogy ne nekem kelljen megteremtenem őket. azokat a magokat pedig, amiket az úton idefele elszórtam, hogy el ne tévedjek, azt már felcsipegették a felejtés keselyűi. már nem tudom, hogy az a kép, amit az otthonról őrzök az valódi, vagy csak én képzeltem bele a sok szépet és jót, és igazándiból én vagyok a vasorrú bába, egyedül a mézeskalács házban, aki a saját kemencéjében fog ropogósra sülni, mint az újévi malac.